Ez a mondat hagyta el a számat amikor lekéstem a metrót. Még pont visszapattantam a csukott ajtóról, aztán elindult. Érthetetlen módon a következő metró érkezése 8 perc múlvára volt kiírva. Igyekeztem nyugodt maradni, amennyire csak lehet. Az utolsó Hello Kittys pezcukorkát ettem meg miközben egy kislány meredten bámult. Ránéztem. Ő visszanézett. Szétrágtam a cukorkát majd lenyeltem. Ismét rápillantottam. A szemrehányás csak úgy sugárzott a tekintetéből. Enyhe bűntudatom lett amiért az ízlelőbimbóim teljes extázisban küldték az információt az agyamba hogy "ÉDES!!!!!!!!!!ÉÉÉÉDDDEEEEESSSSSSSSSSSS!!!!!!NAGYON!!!!!!!! JÓ DOLOG ÖRÜLNI KELL!!!!!!!!".

S én örültem. Aztán megérkezett a metró.

A kocsi ahova szálltam tömve volt. A bal oldalamon a kislány nagy boldogan sikongatott. Én is sikongattam volna nagyon boldoan ha betömték volna a száját cukorkával. De nem adott neki senki. Beletörődően álltam tovább a saját négyzetdeciméteremen. A következő megállónál körülbelül 30 ember próbált meg felszállni a teli kocsiba. És meg is tették. A kezem groteszkül kicsavarodva szorongatta az egyik kapaszkodó tetejét. Ekkor meghallottam a köszönést. 

- Erzsikém! Istenem, de rég láttalak! Hát hogy vagy? Mesélj! Palika jól van? Hogy megy neki a munka?

Úgy éreztem nem bírom ki ha ennél többet kell megtudnom, netalán egy epeműtét pontos okát vagy valami hasonlót, úgyhogy valahogy előrángattam a fülhallgatómat. Fél perc kemény munkájával, néhány ember akaratlanul oldababökésével és szúrós tekintetekkel szemezés után sikerült beleügyeskednem a fülembe. Behunytam a szemem és némileg lenyugodva hallgattam a Trampled Under Foot szintijét. Már csak két megálló volt hátra. Durván 20 másodperc múlva meg is érkeztünk a következő állomáshoz. Senki nem szállt le. Viszont felszállt egy nő. Az arcából azt lehetett leolvasni, hogy ő az isten és én csak egy kis porszem vagyok előtte. És valószínűleg az én hibám. Akármicsoda. De az enyém. Felettébb antipatikus volt számomra és ezt nem a gyógyszerértékesítő-ellenességére mondom. Varázslatos módon megürült egy hely. Innentől vált kaotikussá a helyzet. A tömött metrókocsiban hárman igyekeztek birtokukba venni az ülőhelyet. Egy öreg néni aki a botjával úgy hadonászott, mint egy ősi, elfeledett technikát ismerő kung-fu harcos. Meggyőződésem még Liu Kangnek is méltó ellenfele lett volna. A második versenyző szintén egy öreg nő volt, aki mintha a rómaiaktól tanulta volna a menetelést, mert a tömött metróban majdnem 0,5 m/s sebességgel száguldott, ami elég nagy teljesítmény tekintve, hogy a levegővételhez előbb ki kellett vennem egy öltönyös férfi könyökét a borbáim közül. Amikor elhaladt mellettem bepillantást nyertem a szatyrába. 10 kiló mosópor, 2 kiló krumpli, egy fej káposzta, 2 liter tej, két kocka Ráma, egy kiló cukor, egy kiló liszt, igen egy átlagos nagymama szatyor. Némileg elszégyelltem magam, hogy egy 140 centis 40 kilós néni majd húsz kilót csakígy a hóna alá csap. De meg kell jegyezni, hogy a tipikus, alacsony, szívós spanyol parasztnagyanyó emelési erejének nincs ismert felső határa. A harmadik az új felszálló volt. Kíméletlenül megtaposott mindenkit aki nem reagált a "Bocsánat" felszólítására kb 1 ezredmásodperc alatt. Hihetetlen gyorsasággal haladt előrefele. És itt jött a csavar. 

- Nézd csak kislányom! A bácsi átadta a helyét. Ülj le szépen!

A mellettem lévő kislány boldogan huppant az üres helyre. Úgy éreztem nem bírom ki nevetés nélkül. Rávigyorogtam a lányra aki valami hasonlót produkált. Igyekeztem kerülni a három hoppon maradt tekintetét. Szerencsére a metró megállt én pedig valahogy kijutottam. Különös elégedettséggel siettem a mozgólépcső felé. Úgy éreztem nyertem. Örömömet tetézte, hogy találtam még egy Hello Kittys pezcukorkát a zsebemben. Abban a pillanatban felhőtlenül boldog voltam. Nem is sejtettem, hogy öt másodperc múlva realizálom, hogy otthon hagytam a bérletem.