A Kuhász utca 1 szám alatt 1 teljesen átlagos kis ház áll. Olyannyira átlagos, hogy nem is veszik észre az arra járó kelők. Még a lakói is átlagosak. Egy alacsony, tömzsi, bajszos öreg néni lakik benne unokájával. A ház egyetlen különlegessége, sőt jobban mondva furcsasága, hogy csak 1 konektor van benne. Ez lennék én. Az emberek azt hiszik olyan könnyű egy konektor dolga. Egész nap csak benn a falba lazsál. Valójában nagyon idegesítő tud lenni. Az emberek mindenfélét rámdugnak, hogy lássam el árammal, például töltsek telefont, üzemeljem a hűtőt , vagy a TV-t. Felelőségteljes munka ám, nem is sokan képesek erre. Kíváncsi lennék mit szólnának, ha rajtuk haladna át másodpercenként 230 volt. Már legalább három éve veztem ezeknél az áramot, de még sose kaptam egy forintot se, egy odavetett kösziről pedig nem is beszélve. Egyik nap a néni unokája kis híján leöntött egy pohár vízzel, és még bocsánatot se kért a figyelmetlenségért. Ekkor döntöttem úgy , hogy végleg elmegyek, hátha akad egy hely ahol megbecsülnek egy dolgos konektort. Aznap este fogtam magam, és a nagymama horkolásától kísérve otthagytam őket. Körülnéztem merre tovább. Az utca egyik oldalán , néhány szakadt öltözékű férfi próbált fölállni a padról, de csak lejjebb jutottak. Nyilván a mellettük fekvő kannás borok voltak a tragédia okozói. Az utca másik oldala viszont csöndesnek tűnt, így hát úgy döntöttem elindulok arra. Mire reggel lett már a külváros környékén lófráltam. Megláttam egy helyet ahol mindenféle limlom volt halmokba pakolva, köztük pár konektor. Ha ennyi kacat van itt talán nekem is akad valami munka. Amint közelebb értem megláttam egy táblát rajta egy felirattal: szeméttelep. Szemét? Mintha hallottam volna már ezt a szót. Volt is egy vödör a konyhába, ahova mindenki valamiféle szemetet dobált. Elbizonytalanodtam, vajon miféle hely lehet ez, de azért bementem. Amint a halmok között sétáltam észrevettem egy konektort. Nagyon lehangolónak nézett ki, de azért megkérdeztem
- Elnézést, a világért sem akarnék zavarni, csak meg szeretném tudni van – e itt valami munka egy magamfajta konektornak.
Erre ő csak elmosolyodott, és visszakérdezett
- Tudod miféle hely ez?
- Egy szeméttelep
- Úgy van és tudod mit csinálnak ott a szemetekkel?
- Tárolják?- kérdezttem vissza bizonytalanul
- Igen, egy ideig valóban, de aztán végeznek velünk. Ez minden lim-lom utolsó állomása. Ha az embereknek nem kell valami azt kidobják, és az már szemét. Senki se nézi mi az, senki se siratja, és senki se fog emlékezni rá.
- Te is ilyen lim-lom lettél?
- Itt mindenki az.
- És mér nem mentek el innen?
- Minek, kint csak még rosszabb lenne. Itt legalább a sorsunk elé mehetünk.
Meglepett a konektor beletörődése a sorsába. Jobban megrémített, mintha kétségbeesetten kiabált volna segítségért. Megrengette az önbizalmamat. Mit kezdek én így magammal idekinn? Csak az volt a baj, hogy már nem hátrálhattam meg, így hát továbbindultam, minnél távolabb ettől a lehangoló helytől.
Visszatértem a belvárosba, hátha ott nagyobb esélyem lesz valamit kezdenem magammal. Az utak lassan megteltek munkába siető emberekkel. Próbáltam kitérni lábaik elől, ami láthatólag senkit sem érdekelt, mintha, olyan mindennapos lenne, hogy egy konektor az utcán sétálgat. Nem értem az embereket. Jó ideig szlalomoztam, még el nem fáradtam. Körülnéztem, hol találhatnék egy helyet ahol megpihenhetnék. Ki is néztem magamnak egy beugró részt az egyik falban. Amint elindultam volna felé, valaki nyilvánvalóan belémrúghatott, mert átszálltam az utca másik felére. Sajgott a hátsó felem,de sikerült fölállnom, és besurrantam, egy éppen kinyíló ajtó mögé. Egy lépcsőházban találtam magam. Itt talán meg tudnék pihenni, gondoltam. Az egyik sarokba néhány kuka állt. Odamentem, hogy birtokba vegyem a mögöttük lévő részt, és kifújjam magam néhány percre. Sajnos a hely már foglalt volt. Néhány porcica vert ott tanyát. Megszólítottam őket.
- Bocsánat, nem szeretnék tulakodni, csak egy kis helyet szeretnék, hogy pihenni tudjak. Egész nap úton voltam.
- Egy konektor? Ritkán látni errefelé. Mit szóltok fiúk? – kérdezte a többi porcicától, mire ők bólogatva jelezték, hogy nincs ellenvetésük.
- Gyere ülj ide mellénk. – mondta nekem az egyikük
- Csak egy sarkot szeretnék ahol lefeküdhetnék, néhány percre.
Ők csak megvonták a vállukat, és az egyik sarok felé küldtek. Lefeküdtem, és azon nyomban mély álomba zuhantam. Ki tudja mennyit aludhattam, de mikor fölkeltem, a porcicák már nem voltak sehol. Az igazat megvallva nem is nagyon érdekelt, hogy hova tüntek, így hát fogtam magam, és megvártam, még valaki kinyitja az ajtót, és én sikeresen kiszabadultam. A nap már lemenőben volt. Nem volt vesztegetni való időm. Tovább indultam. Egyre gyakorlotabban manővereztem a lábak áradatában. Órákig vánszorogtam, de sehol se találtam olyan helyet, ahol egy konektor munkát kapott volna. Mindenféle boltokat, gyárakat, házakat, végignéztem, de sehol semmi, mintha egy konektort már számba se vennének. Az egyik bolt kirakatában észrevettem, egy szemrevaló konektorlányt. Tudta , hogy nézem, de direkt nem nézett vissza rám. Gondoltam odamegyek hozzá, és megszólítom de nem mertem. Csak álltam ott, és hagytam elbűvölni magam. Vártam hátha visszanéz, de ahogy múlt az idő reményem úgy foszlott szét. Fejem lehajtottam, és továbbálltam. Elkeseredetségemben kerestem egy csöndes kis zugot, egy kerítés tövében. Nem is tudom mennyi ideig ültem ott, de egyszer csak arra eszméltem, hogy valaki megragad, és fölemel. Egy körülbelül annyi idős gyerekkel néztem farkasszemet, mint otthon a nagyi unokája.
- Héj haver nézd mit találtam!
Kiálltott fel a fiú, mire egy hasonló korú barátja futott oda.
- Ez csak egy konektor. Mit akarsz vele kezdeni?
- Ne legyél már ilyen fapofa. Tudod mit szoktunk játszani minden kacattal?!
A fiú szája fölfele görbült, és ránézett barátjára. A mosolya semmi jót nem ígért számomra..
- Na ki dobja messzebb? Kérdezte tőle az előző fiú.
- Fogadjunk egy százasba, hogy messzebre dobom mint te.
- Áll az alku.- s ezzel elhajított.
Amint földet értem mintha minden a feje tetejére állt volna. Szédültem, és alig bírtam lélegezni. Időm se volt föleszmélni, mikor a másik gyerek jött oda, majd fölkapott visszarohant velem, és újra elhajított. Csillagokat láttam, Ezernyi apró lángoló gömböcskét, amik szét akartak robbani a fejemben.
- Nem ért csaltál visszavágót- kiálltotta az egyik gyerek.
- Ha azt akarod, hogy még egyszer legyőzzelek felőlem mehet.- s azzal elhajított megint.
Újra hallotam a tompa puffanást , de már alig éreztem valamit. Tudtam azonban , hogy valamim eltört. Talán mégis jobb lett volna arra a konektorra hallgatni ott a szeméttelepen? Nem is maradt tovább időm gondolkodni, valaki megint fölkapott, és újra eldobott. Mostmár tényleg nem éreztem semmit. A darabjaim szanaszét hevertek. Nem érdekelt, hogy ez lett a vége, se az, hogy elmentem otthonról, csupán egy dolgot bánok. Bárcsak lett volna merszem odamenni ahoz a lányhoz a kirakatba. Nem értem az embereket.
