Mindenki tudja, hogy műholdak röpködnek fölöttünk. Puszta szemmel nem látni őket, sőt távcsővel se, mert a kozmoszban röpködnek. Ők viszont látnak minket. Mi több, le is tudnak fényképezni mindent, ami a Földön található – mégpedig olyan pontossággal, hogy bármi, ami fél méternél hosszabb vagy szélesebb, olyan pontosan látszik a képen, mintha csak valami apple-termékkel rendelkező egyén iPhonejával partifotót készített volna.
Kit érdekel – gondoltam magamban –, az én pofám nem nagyobb fél méternél. Azért elkezdtem nyomozni az ügyben. Akár fel is dagadhatna a pofám egy csontvelőgyulladástól, vagy – isten ments! – valaki bemos egyet, aztán jól nézek ki a képen. De a fizimiskám valahogy tetszést aratott, és senki se vágott be. Sokra mentem vele. Egy reggel bekapcsoltam a tv-t, és megtudtam, hogy tökéletesítették a műholdakat, és most már azt is képesek lefényképezni, ami fél méternél kisebb és harminc centinél nagyobb. Nincs mit tenni – gondoltam magamban. – Kénytelen leszek hetente legalább egyszer borotválkozni. Mi van, ha igénytelennek látszom a képen? Nem szeretek borotválkozni, de amit ígérek, megtartom, így hát hetente egyszer, sőt kétszer is megborotválkoztam, különösen mielőtt a belvárosba indultam, innen a semmi széléről, Soroksárról. De az újság nyomban hírül adta, hogy a technika fejlődésének köszönhetően már mindent le tudnak fényképezni, méretre való tekintet nélkül. Hogy lépést tartsak a technikával, kénytelen voltam naponta borotválkozni, és vettem egy új inget, ami előre nem látható kiadás volt. A cipőmet is kitisztítottam, s egyáltalán, vigyáznom kellett arra, hogy hétköznap is úgy nézzek ki, mint azelőtt csak alkalmakkor. Egyedül borotvára és cipőtisztítóra kétszer annyit költöttem, mint a technikai fejlődés előtt. Amikor a megújított útlevelemet csináltatták édesanyámék, kellett csatolnom hozzá egy képet is. Gondoltam, minek menjek fényképészhez, és fizessek megint, amikor van rólam egy csomó fénykép. Írtam hát az Egyesült Nemzeteknek, hogy küldjenek egyet. Gondolom, egy igazán jár. Nem?
Hát válasz nem érkezett. Vártam, vártam, semmi. A kérvényt viszont határidőre be kellett adnom, másképp nem készülhetett volna el az útlevelem. Elmentem a fényképészhez, csinált rólam egy fotót, a saját zsebemből kifizettem, és beadtam a kérvényt. Aztán felszálltam a villamosra, és elmentem az utolsó megállóig. Onnan még sokat gyalogoltam, amíg egy üres mezőre értem. Körülnéztem, sehol egy teremtett lélek, csak valami tehenek, de azok is messze. Lehúztam a nadrágom, és az ég felé tartottam a fenekem.
Hadd tudják meg, mit gondolok róluk. Köcsögök.
