Marci betért egy régiségboltba, s ahogy nézelődött, a sarokban megpillantott egy szakállas fiatalembert formázó, életnagyságú figurát. Egy empire óra és egy Ping-csong-huan-dinasztiabeli kínai váza között állt.
– Viaszból van vagy elefántcsontból? – kérdezte Marci az üzlet tulajdonosát.
– Egyikből sem. Ez egy élő forradalmár a huszadik század végéről. Eredeti darab. Nem akarja megvenni?
– És sokba kerül egy ilyen forradalmár?
– Ugyan, áron alul odaadom, a forradalmároknak mostanában nincs áruk. Van még belőlük húsz darab a raktárban. Mint régiség, őszintén szólva, szinte teljesen értéktelen az óriási kínálat miatt.
– Akkor miért kínálgatja nekem?
– Mert használati értéke még lehet, ha ön is úgy gondolja.
– Ugyan mi hasznát vehetem?
– Fölállítja a lakásában, ott fog önnek forradalmárkodni.
– Vagyis mit fog csinálni?
– Széttöri az edényeit, uram, kitépi a kilincseket, összekoszolja a szalonban a szőnyeget... bármit, ami egy forradalmárhoz illik.
– És maga ezt haszonnak nevezi? Hiszen csak kárt okoz, bármihez nyúl!
– És ön még sosem unatkozott életében? Na, legyen őszinte!
Marci behunyta a szemét. És maga előtt látta a konyhai edényeket, amint szép rendben sorakoznak, mint mindig, a polcokon, látta a kilincseket változatlanul mindig a helyükön, a szalonban a ragyogóan tiszta szőnyeget... Valóban, semmi jó dolog, csupa unalom...
– Jól van, megveszem.
– Becsomagoljam?
– Nem kell, legalább hetvenkilós, majd jön a saját lábán.
Mindjárt kinn az utcán megverte. Azonnal érezte, hogy valami történik az életében.
