Egy velem megtörtént eset picit továbbgondolása, boncolgatása.
Leültem a Deákon egy padra. A pad előtt nem sokkal, a játszótéren, a fűben két gyerek játszott, egy kisfiú és egy kislány. Gondolatimba merültem, nem figyeltem rájuk.
– Szia, fiú, hány óra?
A gyerekek ott álltak előttem, a kérdést a kisfiú tette föl. A telefonom képernyőjére néztem.
– Fél négy.
A kisfiú megköszönte, aztán visszamentek a fűre. De játék helyett mintha vitatkoztak volna valamin.Megint a gondolataimba merültem.
– Most hány óra?
Ezúttal a kislány kérdezett. A fiú kissé távolabb állt. Az órámra néztem.4
– Háromnegyed öt.
– Na nem megmondtam? – fordult a kislány diadalittasan a fiúhoz.
– A fiú hazudik! – kiáltotta a kisfiú. – Nekem az előbb mást mondott!
– Te fiú, magyarázd már meg neki, hogy nem mindig ugyanannyi az idő!
– Hazudik! – a kisfiú már a sírással küszködött, de ökölbe szorította kezét. – Nekem azt mondta, hogy fél négy van!
– Olyan makacs ez a fiú... – fordult felém a kislány, mint felnőtt a felnőtthöz. Anyáskodó, gondoskodó mozdulattal átölelte a kisfiút, s amikor az dühösen kiszakította magát, a megkínzott, de önmagával nagyon elégedett asszony tónusában hozzátette:
– Láthatod te is.
Ez már egyértelmű utánzás volt. Nyilván nemegyszer hallotta, amint anyja a barátnőjének panaszkodva ezt a fordulatot használta: „Hát most magad is láthatod, milyen ember ez, a saját szemeddel láthatod.”
– Valóban háromnegyed öt van – fordultam a kisfiúhoz, amilyen kedvesen csak tudtam. – Bár az is igaz, hogy az előbb fél négy volt. Tudod, a világ úgy van berendezve, hogy ami korábban igaz volt, most már nem az.
– Figyelj arra, amit a fiú mond! – szólt rá a kislány szigorúan a pajtására.
– Ami pedig most igaz, nem lesz igaz később.
– Tényleg?
– Igen, ebbe bele kell törődnöd.
A kisfiú egy ideig gondolkodott, aztán leült a padra. De nem mellém, hanem a pad szélére, a lehető legtávolabb tőlem és a kislánytól.
– Akkor én várok – szólt elszántan, de nem nézett ránk, hanem a távolba bámult, oda, ahol a park véget ért.
– Mire vársz? – kérdeztem.
– A későbbre. Hogy az, amit mondasz, már ne legyen igaz.
A kislány jelentőségteljesen rám nézett, de én hirtelen úgy éreztem, hogy elegem van az egészből. Már nem akartam a kislány szövetségese lenni.
– Mennem kell – szóltam. – Valamit el kell intéznem. Fölálltam a padról, és elindultam.
– De maradj még! – hallottam magam mögött a kislány kiáltását.
Meggyorsítottam lépteimet.
– Hány óra van?
Már majdnem futottam. El akartam menekülni az Édenből, amelyben mindig ugyanaz a három szereplő játssza ugyanazt a drámát. Nem tetszett a kígyó szerepe, vagy inkább a birkáé, akit Éva változtatott kígyóvá. Menekülni azonban már alighanem késő volt, mert úgy éreztem magam, mint egy kígyó.
