Péter épp a vonaton aludt. Ébredés a maszatos vonatablak mellett, le-lecsukló fejjel, valahanyadszor. Semmi allegorikus nincs az egészben, pedig szeretné. Hajnal van, szürke, mint a másnapok általában.
Ha sötétebb földdarab mellett suhan, még a tükörképe is látszik az ablakban. Nem lehet elkapni, mert mire megnézné, pont valami világoshoz érnek, ahol nem tükröződik. Addig is csak úgy halványan, ahogy a maszat.
Úgy kell majd tenni, mintha valahol máshol lett volna, és ez a legkiakasztóbb az egész rohadt helyzetben, ebben a szerencsétlen, baromi lassú hajnalodásban.
Korábban ébredés Timi mellett. Baromság az élettől, hogy ő is Timi. És otthon meg várja A Timi. Egy darab nő, és egy darab feleség. Péter számára a néven kívül semmi közös nincs bennük. Nem tűnik közösnek semmi.A néven kívül.
Még korábban ébredés Timi mellett, édes elalvás utáni heveny szívroham, amiatt, hogy elalvás. Hogy A Timit fel kell hívni, most azonnal, valamit mondani neki. Mosdatlan szájjal, az jut eszébe, hogy még gyakorlatilag Timi nyálával a szájában. Hívja. Az utolsó kettő nemfogadott a mobilon, az A Timi. Némi részvét, sok igazi sajnálattal: Ne haragudj –mondja A Timinek– elborozgattuk az időt, itt aludtam a Gábornál, nagyon későn vettem észre, hogy hívtál.
Közben Timi alszik. Timi valószínűleg alszik, de az biztos, hogy úgy tesz. Timi valószínűleg úgy tesz, mintha aludna, és mindent tisztán hall.
Viszont A Timi biztosan aludt, a telefoncsörgésre ébredt, szinte azonnal felvette. Rekedten, fáradtan vette fel, és azt mondta, hogy rendben. Ezt szokta mondani, ez az ő szava. Hogy rendben.
Péter arra gondol, hogy a Keletiben majd vesz neki a kedvenc bonbonjából, hazafelé menet. Meg valamit a gyerekeknek. Bárcsak már ott tartana.
Szorongatja valahol a torka és a mellkasa közt az a tudat, hogy mindjárt kifakad ez a nap, akkor gyorsulnak fel az órák, amikor beszalad vele a szerelvény a Keletibe, pontosabban már Kelenföldnél és akkor nincs megállás, teljes erőből vasárnap. Mindjárt dél, ezt fogja érezni hazáig, hogy mindjárt dél, és hát ilyen nincs, hogy ebédre kell hazaérni vasárnap, hogy mi a büdös francér' nem bírt eljönni az éjfélivel, rohadtélet.
Ahogy a gondolatai előrerohannak, úgy ver egyre gyorsabban a szíve, érzi, hogy nem szabad. Kiüríteni kell most a fejet. Feláll, egyedül van a fülkében. Hajnali járat, magányosok vasútja. Megpróbálja lehúzni a vonatablakot. Gyengébb most, mint gondolta. Kibilleg a folyosóra, homlokát a huzatba teszi, és megjelenik a reggel első igazi napsugara, és hálaisten, hogy nem esik, mint tegnap. Valahonnan onnan kell kezdeni úgyis minden nap, hogy miből lesz itt erő a végéig.
Társasjáték-szerű a vonatút hazáig. Lehunyod a szemed, egy körből kimaradsz.
Péter lehunyja a szemét. Lehuny. Sötét, vörös. Kinyit. Nyirkos, vad, fehér. Lehuny. A pillavégek szőkék. De csak a végek. Timi szereti ezt. Timi megcsókolja a szemhéját, ráleheli azt a csókot, attól alszik el. És Timi az ágyban, Timi arca a párnán, Timi melle, mell a szájban, hús és nyál, és hús újra, keményen és markolhatóan. Péter majdnem összegörnyed a folyosón, ahogy lassan megmerevedik valamije, de ki kell nyitnia a szemét. Jóregge'! A kalauz elveszi a jegyet, a farzsebből kiszedett, meggyűrt, pontosabban inverz segg formájúra gyűrődött jegyet, ráfirkant. Jó utat!
Kelenföld, hét óra, negyvenkét perc. Robban. A másodpercek egymást taposva folynak össze. Sziszegés, megálló, a célegyenesben váltóra vár a gép, ideget tép...
Nyolc óra, három perc, Keleti pályaudvar:
egyest vagy hatost kell dobni, hogy továbbmehess.
